Az igaz szerelem mindent túl él

Sziasztok! Bocsánat, hogy nem frisseltem eddig, de lelki válságban voltam. Ez a novella arról szól, hogy mi lenne, ha... Ez egy olyan fejezet, amibe a szívemet-lelkemet beleraktam. Egy olyan "lehetetlen is lehetséges" fejezet szeretne lenni. Remélem azért tetszik :)
U.I.: Jennie Garth kedvelőknek nem ajánlatos elolvasni.

(Peter szemszöge)

-Szia, gyere beljebb! -köszöntött szerelmem egy széles mosoly kíséretében, amikor beléptem a szobájába. Suttogott, nehogy felébressze a kisbabánkat, aki békésen aludt.

-Szia! -mosolyogtam vissza rá. Odasétáltam az ágyához, és megcsókoltam Kedvesem. Elég hosszúra sikeredett, mert amikor elváltunk egymás ajkaitól, mindketten ziháltunk.

-A fiúnk nagyon hasonlít rád. Mondhatni, kicsinyített másod. Nyugodt baba, nem sír, csak ha éhes. Olyan boldog vagyok. -öröm volt nézni Elizabethet. A szeme csillogott, és az egész lénye a pozitív energiákat árasztotta felém. Hozzám bújt, és én elkezdtem simogatni a hátát, amit nagyon szeretett. Mindig megnyugodott tőle.

-Büszke vagyok Rád. Jól viselted az egészet. Úgy sajnálom, hogy nem lehettem melletted -kértem bocsánatot, hiszen élete legnagyobb és legjobb pillanataiban nem lehettem mellette és nem foghattam a kezét. Ez csak a saját hülyeségem miatt.

-Most mi lesz ezután? -kérdezte szomorúan. Nem akarom őt elhagyni soha többet. Nem akarom megbántani. Most már ő és a fiam lett az életem. Értük bármit megtennék.

-Elválok. -mondtam határozottan. -Szeretlek és veled akarok lenni. Persze ha te is szeretnél velem élni. -megadom szerelmemnek a választás lehetőségét. Ha már nem szeretne velem lenni, akkor nagy nehezen, de eltudnám engedni,de remélem, hogy nem fog nemet mondani.

-Persze, hogy szeretnék veled élni. -sütötte le a szemét szégyenlősen. Imádtam, amikor elpirul. -Köszönöm -suttogtam hálásan a fülébe. -Boldoggá teszel! Milyen nevet szeretnél adni neki? kíváncsiskodtam, miközben a homlokára adtam egy puszit.

-Hmm... Nem is tudom. Ezen még nem gondolkodtam különös képpen. Tudod, az ultrahangon nem lehetett látni, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány. Nekem tetszik a Michael, Leslie, Tom. Neked van valami ötleted?

-Igen, van. Én a Jason-re gondoltam. -válaszoltam Kedvesem kérdésére. Remélem tetszik neki.

-Jason Reaser -tűnődött, de én megköszörültem a torkom. -Jason Reaser-Facinelli? -úgy szeretettem volna, hogyha az én nevem is ott állna a fiamé mellett.

-Nekem tetszik. -nézett a fiunkra, aki halkan szuszogott. Eközben elővettem az ajándékomat, amit Lizim-nek vettem.

-Tessék, Liz, ez a tiéd. -nyújtottam oda neki a kis meglepetésemet. Egy nyaklánc volt benne egy kristályszív medállal. Nem is vettem észre, hogy már kinyitotta az ajándékát, csak arra eszméltem fel, hogy a nyakamba ugrott és megölelt.

-Köszönöm, Peter, ez gyönyörű. -a hangján hallottam, hogy nagyon meghatotta a nyakék.
-Megérdemled. Köszönöm, hogy vagy nekem -csókoltam meg újra. Édesem ásított egy nagyot a karjaim között. -Ideje aludnod! -álltam fel az ágy széléről. -Aludj jól, Drágám! Álmodj szépeket! -pusziltam meg. Már indultam az ajtó felé, de Elizabeth elkapta a csuklómat. -Nem akarom, hogy elmenj! Ígérd meg, hogy itt maradsz -kérlelt engem. Megígérem! -csókoltam meg lágy, puha ajkait, amik nem voltak restek viszonozni a csókot. Liz csókjai mindig édesek voltak. Olyan, mint a méz. Vele nem volt olyan nap, hogy szomorú lettem volna. Leültem egy szélre a sarokban, és vártam, hogy Eliza belépjen az álmok birodalmába.

Amíg aludt, teljesen elgondolkodtam. Eszembe jutott az az este, amikor Liz bejelentette, hogy gyermeket vár. Aznap nem sok minden történt. Emlékszem, a nappaliban ültem, és vártam, hogy Szerelmem hazaérjen. Amiikor belépett az ajtón, levakarhatatlan vigyor ült az arcán. Megvacsoráztunk, és elmentünk fürdeni. Engedtem a kádba meleg vizet, és raktam bele habfürdőt. Csak lazítottunk a benne, és élveztük egymás közelségét. Elizabeth egyszer megfogta mind a két kezem, és a hasára helyezte. Először nem értettem, mit akart ezekkel a mozdulatokkal, aztán leesett a tantusz. -Valóban? -kérdeztem izgatottan. -Igen, kisbabánk lesz! Eltudod ezt hinni? -könnyezte el magát. -Igen, eltudom hinni. Szeretlek! -húztam magamhoz, és szorosabbnál is szorosabban öleltem magamhoz. Ott csókoltam, ahol értem. A nyakán, a száján, az arcán, a vállain. -Mióta? -kérdeztem mélyen szerelmem szemébe nézve. -Nyolc hetes. Csak akkor akartam elmondani, amikor már biztos. -törölte le könnyeit. Ezek a boldogság könnyei. Másfél év próbálkozás után végre szerencsével jártunk.

Gondolataimból egy telefonhívás szakított ki. Jennie volt az. Inkább kinyomtam. Nem akartam most vele beszélni. Már nem ő volt a fontos számomra. Persze, egy bizonyos szinten fontos, hiszen három gyermekem anyja, de máskülönben már nem érzek semmit sem irányába. Már új családom van.

10 perc telt el, és már megint hívtak. Oh, most Nikki az. Rá mindig is a fogadott lányomként gondoltam.
-Szia, Nikki!
-Szia, Peter! Igaz a hír? -hadarta el gyorsan lányom az őt legjobban foglalkoztató kérdést. Igaz a hír?! Szuper, nem kellet 12 óra ahhoz, hogy a világhálón ne kezdenének el terjengeni pletykák.
-Igen, igaz, és a fiam nagyszerű! Jó kisbaba. Nyugodt.
-Gratulálok, Peter! Elizabeth hogy van? Most mit csinál? Tudod adni nekem?
-Nem, most alszik, de minden rendben van vele. Szétveti a boldogság. Nem is csodálom.
Be tudnál jönni ma hozzánk? -tudom, hogy Liz nagyon örülne neki.
-Még szép, hogy! Este fél 6 körül jó?
-Szerintem igen!
-Akkor ma még találkozunk!
-Szia! -köszöntem el tőle.

Akkor már az egész világ tudja, hogy mi a helyzet. Nem akarom leterhelni semmivel sem szerelmem, ezért úgy döntöttem, hogy csak akkor kell bármit is csinálnia, ha ő is akarja. Már megint egy telefonhívás. Úgy látszik, ezt ma már nem úszom meg. Jobb is lesz túlesni a nehezén.