Az igaz szerelem mindent túl él

Sziasztok! Bocsánat, hogy nem frisseltem eddig, de lelki válságban voltam. Ez a novella arról szól, hogy mi lenne, ha... Ez egy olyan fejezet, amibe a szívemet-lelkemet beleraktam. Egy olyan "lehetetlen is lehetséges" fejezet szeretne lenni. Remélem azért tetszik :)
U.I.: Jennie Garth kedvelőknek nem ajánlatos elolvasni.

(Peter szemszöge)

-Szia, gyere beljebb! -köszöntött szerelmem egy széles mosoly kíséretében, amikor beléptem a szobájába. Suttogott, nehogy felébressze a kisbabánkat, aki békésen aludt.

-Szia! -mosolyogtam vissza rá. Odasétáltam az ágyához, és megcsókoltam Kedvesem. Elég hosszúra sikeredett, mert amikor elváltunk egymás ajkaitól, mindketten ziháltunk.

-A fiúnk nagyon hasonlít rád. Mondhatni, kicsinyített másod. Nyugodt baba, nem sír, csak ha éhes. Olyan boldog vagyok. -öröm volt nézni Elizabethet. A szeme csillogott, és az egész lénye a pozitív energiákat árasztotta felém. Hozzám bújt, és én elkezdtem simogatni a hátát, amit nagyon szeretett. Mindig megnyugodott tőle.

-Büszke vagyok Rád. Jól viselted az egészet. Úgy sajnálom, hogy nem lehettem melletted -kértem bocsánatot, hiszen élete legnagyobb és legjobb pillanataiban nem lehettem mellette és nem foghattam a kezét. Ez csak a saját hülyeségem miatt.

-Most mi lesz ezután? -kérdezte szomorúan. Nem akarom őt elhagyni soha többet. Nem akarom megbántani. Most már ő és a fiam lett az életem. Értük bármit megtennék.

-Elválok. -mondtam határozottan. -Szeretlek és veled akarok lenni. Persze ha te is szeretnél velem élni. -megadom szerelmemnek a választás lehetőségét. Ha már nem szeretne velem lenni, akkor nagy nehezen, de eltudnám engedni,de remélem, hogy nem fog nemet mondani.

-Persze, hogy szeretnék veled élni. -sütötte le a szemét szégyenlősen. Imádtam, amikor elpirul. -Köszönöm -suttogtam hálásan a fülébe. -Boldoggá teszel! Milyen nevet szeretnél adni neki? kíváncsiskodtam, miközben a homlokára adtam egy puszit.

-Hmm... Nem is tudom. Ezen még nem gondolkodtam különös képpen. Tudod, az ultrahangon nem lehetett látni, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány. Nekem tetszik a Michael, Leslie, Tom. Neked van valami ötleted?

-Igen, van. Én a Jason-re gondoltam. -válaszoltam Kedvesem kérdésére. Remélem tetszik neki.

-Jason Reaser -tűnődött, de én megköszörültem a torkom. -Jason Reaser-Facinelli? -úgy szeretettem volna, hogyha az én nevem is ott állna a fiamé mellett.

-Nekem tetszik. -nézett a fiunkra, aki halkan szuszogott. Eközben elővettem az ajándékomat, amit Lizim-nek vettem.

-Tessék, Liz, ez a tiéd. -nyújtottam oda neki a kis meglepetésemet. Egy nyaklánc volt benne egy kristályszív medállal. Nem is vettem észre, hogy már kinyitotta az ajándékát, csak arra eszméltem fel, hogy a nyakamba ugrott és megölelt.

-Köszönöm, Peter, ez gyönyörű. -a hangján hallottam, hogy nagyon meghatotta a nyakék.
-Megérdemled. Köszönöm, hogy vagy nekem -csókoltam meg újra. Édesem ásított egy nagyot a karjaim között. -Ideje aludnod! -álltam fel az ágy széléről. -Aludj jól, Drágám! Álmodj szépeket! -pusziltam meg. Már indultam az ajtó felé, de Elizabeth elkapta a csuklómat. -Nem akarom, hogy elmenj! Ígérd meg, hogy itt maradsz -kérlelt engem. Megígérem! -csókoltam meg lágy, puha ajkait, amik nem voltak restek viszonozni a csókot. Liz csókjai mindig édesek voltak. Olyan, mint a méz. Vele nem volt olyan nap, hogy szomorú lettem volna. Leültem egy szélre a sarokban, és vártam, hogy Eliza belépjen az álmok birodalmába.

Amíg aludt, teljesen elgondolkodtam. Eszembe jutott az az este, amikor Liz bejelentette, hogy gyermeket vár. Aznap nem sok minden történt. Emlékszem, a nappaliban ültem, és vártam, hogy Szerelmem hazaérjen. Amiikor belépett az ajtón, levakarhatatlan vigyor ült az arcán. Megvacsoráztunk, és elmentünk fürdeni. Engedtem a kádba meleg vizet, és raktam bele habfürdőt. Csak lazítottunk a benne, és élveztük egymás közelségét. Elizabeth egyszer megfogta mind a két kezem, és a hasára helyezte. Először nem értettem, mit akart ezekkel a mozdulatokkal, aztán leesett a tantusz. -Valóban? -kérdeztem izgatottan. -Igen, kisbabánk lesz! Eltudod ezt hinni? -könnyezte el magát. -Igen, eltudom hinni. Szeretlek! -húztam magamhoz, és szorosabbnál is szorosabban öleltem magamhoz. Ott csókoltam, ahol értem. A nyakán, a száján, az arcán, a vállain. -Mióta? -kérdeztem mélyen szerelmem szemébe nézve. -Nyolc hetes. Csak akkor akartam elmondani, amikor már biztos. -törölte le könnyeit. Ezek a boldogság könnyei. Másfél év próbálkozás után végre szerencsével jártunk.

Gondolataimból egy telefonhívás szakított ki. Jennie volt az. Inkább kinyomtam. Nem akartam most vele beszélni. Már nem ő volt a fontos számomra. Persze, egy bizonyos szinten fontos, hiszen három gyermekem anyja, de máskülönben már nem érzek semmit sem irányába. Már új családom van.

10 perc telt el, és már megint hívtak. Oh, most Nikki az. Rá mindig is a fogadott lányomként gondoltam.
-Szia, Nikki!
-Szia, Peter! Igaz a hír? -hadarta el gyorsan lányom az őt legjobban foglalkoztató kérdést. Igaz a hír?! Szuper, nem kellet 12 óra ahhoz, hogy a világhálón ne kezdenének el terjengeni pletykák.
-Igen, igaz, és a fiam nagyszerű! Jó kisbaba. Nyugodt.
-Gratulálok, Peter! Elizabeth hogy van? Most mit csinál? Tudod adni nekem?
-Nem, most alszik, de minden rendben van vele. Szétveti a boldogság. Nem is csodálom.
Be tudnál jönni ma hozzánk? -tudom, hogy Liz nagyon örülne neki.
-Még szép, hogy! Este fél 6 körül jó?
-Szerintem igen!
-Akkor ma még találkozunk!
-Szia! -köszöntem el tőle.

Akkor már az egész világ tudja, hogy mi a helyzet. Nem akarom leterhelni semmivel sem szerelmem, ezért úgy döntöttem, hogy csak akkor kell bármit is csinálnia, ha ő is akarja. Már megint egy telefonhívás. Úgy látszik, ezt ma már nem úszom meg. Jobb is lesz túlesni a nehezén.

2.fejezet - Búcsúzás lelkizéssel együtt

A suliba belépve jöttem rá, hogy otthon felejtettem a matekcuccomat. Nem baj, majd kimagyarázom magam a tanárnál valahogy. Úristen! Matematika az első óra. Mit fogok mondani? Végül is az igazságot.
-Sziasztok! -léptem be a termünkbe. Az osztály libái szerencsére nem voltak benn. Biztos a WC-ben igazgatják a sminkjüket. Nem nagyon bírjuk egymást. Vagyis szerintem utáljuk egymást. Miért? Azért, mert a volt legjobb barátnőmmel miattuk "szakítottunk". Azóta nem bocsátok meg ezeknek a plázacicáknak, amióta elvették tőlem Zsófit.
-Liza, miért nem voltál tegnap este elérhető MSN-en? -kérdezte Regi, és láttam rajta, hogy komolyan aggódik. -Újabb szerelmi bánat? -ja, én és a pasik. Rossz embert kérdezett. Még sosem volt barátom, és még nem is csókolóztam. Emiatt mindig hülyén éreztem magam, amikor előjött a pasi-téma. Csak hallgatom, ahogy mesélik az élményeiket... Vénlány maradok! :(
-Nem, de mondhatjuk, hogy felér eggyel! Regi, elköltözünk! -zokogtam, és nem érdekelt, hogy a többik látnak. Közönség előtt csak akkor szoktam sírni, amikor nagyon a szívem közepébe vágnak valamit.
-Micsoda?! Hova? -kérdezte Vivi, Anita és Petra kórusban.
-Sheffield-be, Angliába. -Szipogtam egy mentolos zsepibe. Láttam, hogy szájuk tátva marad, ezért mindent elmeséltem nekik részletesen.
-Mikor indultok?
-Tíz nap múlva. -motyogtam magam elé. -Megígértek nekem valamit? -tettem fel az eldöntendő kérdésem. Remélem, megteszik, amit kérek. Már megint a sírás kerülgetett. -Ígérjétek meg nekem, hogy mindenről fogtok informálni. -Persze, még szép. Ennyit én is elvárnék, ha a világ másik felére költöznénk. -ígérte egyetlen Anitám. Uhh, de fognak hiányozni!

Szerencsére becsöngettek, így volt időm szőni egy kis magyarázatot. Pont akkor lépett be a tanár az ajtón, amikor véglegesítettem a magyarázatomat a hiányom miatt. Tamás Bá jókedvűnek tűnt, ami ránk nézve jó. Talán nem írunk ma röpdolit. A hetes jelentett, utána kidumáltam magam, hogy miért nincs matekcuccom. Aztán már minden simán ment. Az óra hamar eltelt, szinte észre sem vettem. Elköszöntem Tamás Bá-tól is, aki eddigi legjobb matektanárom volt, de így sem voltam jobb kettesnél. Láttam rajta, hogy tényleg sajnálja, hogy elmegyek. Mondjuk, ilyen diákja, mint én, nem lesz többet az életben. Ilyen buzgó, aki próbál minél jobb jegyet kicsikarni az odafigyelésével, szorgalmával. Vagyis magyarra lefordítva még egy ilyen talpnyaló gyerek nem lesz, mint én. :)

A nap további része gyorsan és kellemesen telt. Az összes tanártól ,barátomtól és még az ellenségeimtől is elköszöntem. Megbeszéltük a csajokkal, hogy elmegyünk a mekibe,és nyalunk egy fagyit. Délután kiderült, hogy el kell napolnunk ezt a csajos találkozót, mert Regi lebetegedett. Biztos megint tüszős mandulagyulladása van.

Fél négyre értem haza, és láttam, hogy anya hagyott kint egy cetlit az asztalon. Elolvastam. Remek, már most kezdhetek összecuccolni. Már a ruhásszekrényem felét kirámoltam, amikor rájöttem, hogy kéne egy bőrönd is, amibe tudok pakolni. Felhívtam anyát, és megkérdeztem, hova pakolta el őket.
-Szia, anya! Hol találom a bőröndöket?
-Szia, Eliza! Az ágyneműtartóban vannak a sporttáskákkal együtt. Jól vagy? -érdeklődött a lelki állapotom miatt.
-Remekül, már túltettem magam a sokkon. -és tényleg így éreztem. Már alig vártam, hogy elinduljunk.
-Anya, most le kell tennem. Puszi!
-Ne, Elizabeth, várj! Ugye tudod, hogy a mai napod volt az utolsó a suliban?
-Igen, tudom. Ma reggel, még reggelinél mondtad el nekem. És nem buktam ki. Biztos ezért nem emlékszel. -hallottam, hogy mosolyog anya a kagyló túloldalán.
-Tényleg? Úgy látszik, az agyam kezd szitává válni. -mondta szomorúan. Meg is értem. Én sem fogok örülni, ha 40 iksz évesen kezdek majd elfelejteni dolgokat. Ez a menopauza vagy a klimax vagy mi a csoda.
-Erika, most le kell tennem, mert ha itt trécselünk, sosem fogok bepakolni. -pirongattam meg szeretett anyukámat. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. De, tudom! Valószínűleg egy cigi, füves utcagyerek lennék. Sok nehéz pillanaton át terelgetett a helyes útra és ezért életem végéig hálás vagyok neki. Ez egy anya dolga, nem? Hogy a gyerekét úgy nevelje, ahogy az ő elvei kimondják.
-Szeretnéd, ha elkezdenék neked is pakolni?
-Nem kell, majd én megcsinálom.
-Hat körül találkozunk. Szeretlek!
-Én is anya. -és megszakadt a vonal.

Tovább folytattam munkámat. Milyen szerencsés az ember lánya, hogyha nem szeret vásárolni. Az összes ruhám befért a legnagyobb bőröndömbe. Tök jó! Ez boldoggá tett. Úristen, kezdek megbolondulni. Anya megparancsolta -már amennyire ő tud parancsolni- hogy ne hozzak magammal felesleges cuccokat, mert drága a szállítás. -nem értem, miért drága, amikor az egyik rokonunk szállítja.(Aki jelenleg teherautó sofőr.) Mindegy, ő tudja. -Ezért a kedvenc könyveimet -köztük a True Blood könyvsorozat eddigi magyarul megjelent köteteivel, a Twilight Saga-val és még 30 másféle könnyvvel együtt- egy utazótáskába dobáltam be. Elraktam a tankönyveimet, füzeteimet, csecsebecséimet és pár személyes emlékemet. Mire anya hazaért a munkából, már utazásra készen álltam.

-Jó estét kívánok, asszonyom! -hajoltam meg anya előtt, mire ő elkezdett röhögni.
-Jó estét, uram! -nyomott egy puszit az arcomra. -Hé, nem vagyok én férfi! -morogtam az orrom alatt, mire csak annyi választ kaptam, hogy illendően köszönt vissza.
-Látom, jó a kedved!
-Igen, anya, teljesen lázba hoztál ezzel az angliai költözködéssel. Mit fogunk csinálni az elkövetkező napokon? -érdeklődtem, mire csak egy rövid választ kaptam. El nem tudtam képzelni, miért nem járhatok még suliba legalább pár napot. Oh, tudom már! Biztos el kell intézni egy csomó iratot.
-Holnap elmegyünk, és elköszönünk a rokonoktól.
-Muszáj, anya? Semmi kedvem sincs bájosan mosolyogni a nagynénéimre. -és ez hú, de igaz volt. Van most a családban egy enyhe "mosoly szünet".
-Igen, muszáj, kisasszony! Mégis csak a rokonaid! -szidott le egy kicsit.
-Oké, ott leszek, és vigyorgok. De ha bármit mondani mernek a kinézetemről, esküszöm, hogy elmegyek!
-Mit szeretnél vacsira? -váltott témát száznyolcvan fokos fordulattal.
-Mézes csirkemell? -néztem fel rá boci szemekkel. Tudtam, hogy ettől meglágyul a szíve.
-Okés. Liz, mit szeretnél szülinapodra? -jaj, miért kellett felraknia ezt a kérdést? Mindegy, ő kérdezte.
-Szeretnék egy Converse tornacipőt. -sütöttem le a szemeim. Tudtam, hogy szegény anyu már rosszul van a cipőgyűjteményemtől, de oda voltam a Conversekért.
-Már megint?! -Na, mit mondtam?!
-Igen, te is tudod jól, hogy imádom őket.
-Jó! Milyet szeretnél?
-Egy sima fehéret! -ez a szín még hiányzott a repertoáromból. Nem sokáig )
-Tudod mit, kicsim? Holnap elmegyünk az Aréna Plázába és megvesszük neked.
-Juj, de jó, köszönöm Anya! -ugrottam a nyakába, és megpusziltam.
-Örülök, hogy boldog vagy, kicsim!

Aznap este megvacsoráztunk, sokat nevettünk. és egy jót beszélgettünk. Sok mindent tudtam meg anya életéről, amiket eddig nem mesélt el. Most már úgy gondolta, hogy ideje volt megtudnom ezeket a dolgokat. Miközben ő mesélt, faltam a szavait, és egy fejben lévő listára jegyzeteltem a kérdéseimet. Története végére jó sok lett belőlük a fejemben.

1.fejezet - Elköltözünk

-Gyere, kicsim, van egy jó hírem a számodra! -ezzel a mondattal fogadott anya, amikor beléptem az ajtón. Jó hír? Milyen jó hír!? Kezdtem bepánikolni. Remélem, hogy nem egy pasassal jött össze. Nem, mintha nem örülnék neki, hogy boldog, csak nem akarom, hogy összetörjék a szívét újra. Főleg most, hogy kezd végre kilábalni apából...
-Mit szólnál ahhoz, hogyha elköltöznénk innen? -kérdezte anya egy kicsit félve, amit meg is értek.
-Hova? -Bukott ki belőlem az egyszerű, mégis fontos kérdés.
-Sheffield-be, Angliába. -Hadarta anya.
-Hogy hova?! Úristen! Jesszusom! Ez meg hogy?! -olyan lázba hozott, mint amilyenben még nem nagyon voltam.
-Nyugi, nyugi, Elizabeth! Hadd magyarázzam meg gyorsan ezt az egészet. Tudod, óvónő vagyok, és az óvoda, ahol dolgozom, kapcsolatot tart fent külföldön működő magyar óvodákkal. A sheffieldi-ben üresedés támadt, és engem gondoltak a legmegfelelőbbnek ennek a pozíciónak a betöltésére. Örülsz, kincsem? -kérdezte anya könnyed hangvétellel, de én már ismertem annyira, hogy átlátok ezen az álcán, és látom, hogy majd széttépi az idegesség.
-Persze, nagyon is! -mondtam idegesen, de azért éreztem magamban egy nagy adag kalandvágyat.
-Mikor utazunk?
-10 nap múlva.
-Mennyi? -éreztem, hogy az arcomra kiül a pánik. -Anya, még el kell köszönnöm mindenkitől, és össze kell pakolnom a cuccaimat, és... -folytattam volna, de anya nem engedte.
-Eliza, mindenre lesz időd. Ne izgulj! -láttam a szemében, hogy komolyan gondolja, amit mond.
-Úristen, anya! -azt hittem, leesem a székemről. -én nem vagyok valami perfekt angolul beszélő.
-Ezzel sem lesz gondod! Már beirattalak az ottani magyar középiskolába. Hidd el, tetszeni fog!
-Én elhiszem, hogy jó lesz, de ez nekem mára túl sok! Most elmegyek fürdeni, és utána lefekszem aludni. -tört ki belőlem az összes felhalmozódó érzelmem. Végre minden rendben van körülöttem, erre anyám azzal fogad, hogy bő egyhéten belül elköltözünk. Ez már tényleg, nekem is sok volt. Berontottam a fürdőszobámba, megnyitottam a csapot, engedtem egy kád forró vizet, és kinyújtóztattam fáradt végtagjaimat a meleg vízben. Jól esett kádban fürdeni, ami nálam ritka, mert zuhanyozni jobban szeretek. Fél óra után kiszálltam a kádból, megtörölköztem, felvettem a kedvenc pizsamámat, és már mentem is aludni. Annyira hirtelen ért minden -plusz még fáradt is voltam, -két percen belül már aludtam is. Aznap éjszaka a kedvenc vámpírjaimmal álmodtam.

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Felkeltem, elmentem elvégezni emberi szükségleteimet, beágyaztam -jé, új szokás van alakulóban -és felöltöztem. A kedvenc pólómat, ami szürke volt rajta Miki egér mintával, és vé kivágású nyakkal. Egy kék csőnadrágot és egy csillagokkal mintázott pulóvert vettem fel, és egy olyan fekete tornacipőt, amit Kristen Stewart viselt az MTV Movie Awards-on. Kinéztem az ablakon azután, amikor elhúztam a függönyt, és boldog mosolyra húzódott a szám. Esős, borongós idő volt, a kedvencem. Nem az Alkonyat mániám miatt -na jó, az is rárakott egy lapáttal- de már kisgyerek korom óta ezt az időt szeretem. Ez olyan...megnyugtató. Igen, ez a jó szó.

Átsétáltam, ettem egy tál müzlit, elmosogattam magam után(JÉ!). Amikor mindennel végeztem, felvettem az esőkabátomat, átdobtam a táskámat a vállamon, és kiléáptem az esőbe. Amilyen béna vagyok, persze, hogy lakásban hagytam az esernyőmet. Gyorsan leültem, elszámoltam magamban tízig, és újra elindultam otthonról. Elsétáltam az egyes villamos megállójáig. Vártam vagy tíz percet, mire megjött a villamos(utáom a BKV-t.) Felszálltam rá. Szerencsére egy "lazább járat" jött, és nem volt tele. Leszálltam az Árpád-hídi megállónál, átbaktattam az aluljárón, felsétáltam a lépcsőn- amit lassan, nagyon lassan csináltam, mert tudtam, mire számíthatok, és most sem csalódtam. A 120-as busz szokás szerint tömve volt. A 120-as busznál jobban már csak az ötös buszt utáltam jobban. Mindig tömve volt. Reggel, este, ünnepekkor. Mindig. Mindegy, valahogy felmásztam a sok ember közé, és könyörögtem, hogy kibírjam ezt a három megállót rosszullét nélkül. Nem mintha nagyon zavartak volna az "aromák", csak van egy enyhe pánikbetegségem, ami nagy tömegkor előbújik a rejtekhelyéről, és megkeseríti az életem. Ezért nem járok nagyon koncertekre sem. Leszálltam a zsibongó diáksereggel, és együtt sétáltunk az iskolánk felé. Szerencsére a barátaim nem ezzel a járattal jönnek, mint amelyikkel én jöttem, ezért maradt rengeteg időm gondolkodni. Az Ady Endre Gimnázium kapujában jöttem rá, hogy ez a mai nap nagyon nehéz lesz a számomra.