1.fejezet - Elköltözünk

-Gyere, kicsim, van egy jó hírem a számodra! -ezzel a mondattal fogadott anya, amikor beléptem az ajtón. Jó hír? Milyen jó hír!? Kezdtem bepánikolni. Remélem, hogy nem egy pasassal jött össze. Nem, mintha nem örülnék neki, hogy boldog, csak nem akarom, hogy összetörjék a szívét újra. Főleg most, hogy kezd végre kilábalni apából...
-Mit szólnál ahhoz, hogyha elköltöznénk innen? -kérdezte anya egy kicsit félve, amit meg is értek.
-Hova? -Bukott ki belőlem az egyszerű, mégis fontos kérdés.
-Sheffield-be, Angliába. -Hadarta anya.
-Hogy hova?! Úristen! Jesszusom! Ez meg hogy?! -olyan lázba hozott, mint amilyenben még nem nagyon voltam.
-Nyugi, nyugi, Elizabeth! Hadd magyarázzam meg gyorsan ezt az egészet. Tudod, óvónő vagyok, és az óvoda, ahol dolgozom, kapcsolatot tart fent külföldön működő magyar óvodákkal. A sheffieldi-ben üresedés támadt, és engem gondoltak a legmegfelelőbbnek ennek a pozíciónak a betöltésére. Örülsz, kincsem? -kérdezte anya könnyed hangvétellel, de én már ismertem annyira, hogy átlátok ezen az álcán, és látom, hogy majd széttépi az idegesség.
-Persze, nagyon is! -mondtam idegesen, de azért éreztem magamban egy nagy adag kalandvágyat.
-Mikor utazunk?
-10 nap múlva.
-Mennyi? -éreztem, hogy az arcomra kiül a pánik. -Anya, még el kell köszönnöm mindenkitől, és össze kell pakolnom a cuccaimat, és... -folytattam volna, de anya nem engedte.
-Eliza, mindenre lesz időd. Ne izgulj! -láttam a szemében, hogy komolyan gondolja, amit mond.
-Úristen, anya! -azt hittem, leesem a székemről. -én nem vagyok valami perfekt angolul beszélő.
-Ezzel sem lesz gondod! Már beirattalak az ottani magyar középiskolába. Hidd el, tetszeni fog!
-Én elhiszem, hogy jó lesz, de ez nekem mára túl sok! Most elmegyek fürdeni, és utána lefekszem aludni. -tört ki belőlem az összes felhalmozódó érzelmem. Végre minden rendben van körülöttem, erre anyám azzal fogad, hogy bő egyhéten belül elköltözünk. Ez már tényleg, nekem is sok volt. Berontottam a fürdőszobámba, megnyitottam a csapot, engedtem egy kád forró vizet, és kinyújtóztattam fáradt végtagjaimat a meleg vízben. Jól esett kádban fürdeni, ami nálam ritka, mert zuhanyozni jobban szeretek. Fél óra után kiszálltam a kádból, megtörölköztem, felvettem a kedvenc pizsamámat, és már mentem is aludni. Annyira hirtelen ért minden -plusz még fáradt is voltam, -két percen belül már aludtam is. Aznap éjszaka a kedvenc vámpírjaimmal álmodtam.

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Felkeltem, elmentem elvégezni emberi szükségleteimet, beágyaztam -jé, új szokás van alakulóban -és felöltöztem. A kedvenc pólómat, ami szürke volt rajta Miki egér mintával, és vé kivágású nyakkal. Egy kék csőnadrágot és egy csillagokkal mintázott pulóvert vettem fel, és egy olyan fekete tornacipőt, amit Kristen Stewart viselt az MTV Movie Awards-on. Kinéztem az ablakon azután, amikor elhúztam a függönyt, és boldog mosolyra húzódott a szám. Esős, borongós idő volt, a kedvencem. Nem az Alkonyat mániám miatt -na jó, az is rárakott egy lapáttal- de már kisgyerek korom óta ezt az időt szeretem. Ez olyan...megnyugtató. Igen, ez a jó szó.

Átsétáltam, ettem egy tál müzlit, elmosogattam magam után(JÉ!). Amikor mindennel végeztem, felvettem az esőkabátomat, átdobtam a táskámat a vállamon, és kiléáptem az esőbe. Amilyen béna vagyok, persze, hogy lakásban hagytam az esernyőmet. Gyorsan leültem, elszámoltam magamban tízig, és újra elindultam otthonról. Elsétáltam az egyes villamos megállójáig. Vártam vagy tíz percet, mire megjött a villamos(utáom a BKV-t.) Felszálltam rá. Szerencsére egy "lazább járat" jött, és nem volt tele. Leszálltam az Árpád-hídi megállónál, átbaktattam az aluljárón, felsétáltam a lépcsőn- amit lassan, nagyon lassan csináltam, mert tudtam, mire számíthatok, és most sem csalódtam. A 120-as busz szokás szerint tömve volt. A 120-as busznál jobban már csak az ötös buszt utáltam jobban. Mindig tömve volt. Reggel, este, ünnepekkor. Mindig. Mindegy, valahogy felmásztam a sok ember közé, és könyörögtem, hogy kibírjam ezt a három megállót rosszullét nélkül. Nem mintha nagyon zavartak volna az "aromák", csak van egy enyhe pánikbetegségem, ami nagy tömegkor előbújik a rejtekhelyéről, és megkeseríti az életem. Ezért nem járok nagyon koncertekre sem. Leszálltam a zsibongó diáksereggel, és együtt sétáltunk az iskolánk felé. Szerencsére a barátaim nem ezzel a járattal jönnek, mint amelyikkel én jöttem, ezért maradt rengeteg időm gondolkodni. Az Ady Endre Gimnázium kapujában jöttem rá, hogy ez a mai nap nagyon nehéz lesz a számomra.